A beteljesült álmok nyomában – folyt.

2010 február 26. | Szerző: WolnerSalon

 

Úton a megvalósulás felé          

 

Tanulni akartam, egyetemre mentem. Már az első évben Budapestre kerültem, az országos nagy lapok szerkesztőségeibe, gyakorlatra. Figyeltem, szivacsként szívtam magamban mindent, amit csak lehetett. Minél többet akartam tudni a szakmáról. Egyre többet tanultam, tapasztaltam, és nagyobb szeletet vágtam ki abból a bizonyos álomtortából. Többször volt kevés pénzem, mint sok, s az életem ebben a szakaszában jobban hasonlított egy állandóan helyét változtató, cirkuszi kavalkádhoz, mint a normális élethez. Mindig máshol aludtam, hol az egyik barátnőnél, hol a másiknál ébredtem reggel. Mindent elvállaltam, ami csak jött: fordítást, rendezvényszervezést- sokszor aprópénzért – csak hogy fenn tudjam tartani magam. Ingáztam Budapest és a Felvidék közt, és ingáztam két világ- a semmi és a minden ígérete – közt. A lányom 8 éves volt, a házasságom teljesen romokban, én biztos állás nélkül. Nem adtam fel!     

Másodévesen, a vizsgaidőszak kellős közepén adtam be a válókeresetet, 2006 tavaszán. 9 hónap, és kimondták a válást. 48-kilóra fogytam, testileg-lelkileg megviselten, de kijöttem belőle. Az évek, mint súlyok gördültek le rólam. Mázsás kövek tudnak ilyen nehezek lenni. De elváltam! Az első álom teljesült!

            Újságíró akartam lenni, az lettem! Kommunikáció- művelődésszervező szakon, 5 év kemény harc után elvégeztem az egyetemet Esztergomban. Soha nem felejtem el az édesanyám szemeiben a könnyeket, a kedvesemében pedig a büszkeséget, amikor a diplomaosztón átvettem a diplomám. A második álom teljesült!

 

 

A beteljesült álmok nyomában- folytatás

2010 február 26. | Szerző: WolnerSalon

 

Az első lépések

 

Azok voltak a legnehezebbek. Az embernek, amikor csupán két választása maradt: lépni, vagy belehalni, döntenie kell! Én az előbbit választottam. Ráálltam a startvonalra, amit magamnak húztam meg vastag krétával, hogy soká jól látható legyen, honnan indultam.

Barátságokat kötöttem, olyan igaz kapcsolatokat, amelyek immár több mint tíz éve mellettem vannak. Barátnőim akkor még csak mosolyogtak a kijelentéseimen: el fogok válni. Magyarországra költözve új életet kezdek a lányommal. Főiskolára fogok járni, és diplomás leszek. És egy nap nagyon jó újságíró, és írónő válik majd belőlem. Kiállításaim lesznek, és köteteim. Így kerültek fel az újabb álmok az akkor még láthatatlan álomlistára. Dehogy mertem én akkor gondolni, hogy ezek ilyen hajszálpontosan valósulnak majd meg. Ma már tudom, hogy igen, hinni kell az álmokban!

           

A beteljesült álmok nyomában

2010 február 26. | Szerző: WolnerSalon

 

Álmodtam én az életről. Hogy szebb lesz majd, s hogy lehet jobb is. Hittem, mert voltak álmaim…” – szól most is Oláh Ibolya erőteljes hangján, az eddig már ezerszer hallgatott dal a fülemben. A Lánc –hídon kopognak végig a lépteim, és hirtelen megállok, éppen a közepén. Az imádott városnak hol az egyik, hol a másik felét nézem csodálattal. Fázósan húzom fel a kabátom gallérját, egészen az államig. Hajamat az arcomba fújja a januári hideg szél. Csíp, de nem bánom. Sőt, örülök is neki.  Zsebembe nyúlok, és megnyugszom: ujjaimmal érzem az apróra hajtogatott papírlapokat, ott lapulnak… az álomlevelek!

 

Élet az álomlevelek előtt

 

Magamban sokszor elképzeltem már- szorosra zárt, hunyt szemeim alatt- milyen lesz az életem, ha szabad leszek végre. Nyugalomban élünk majd a lányommal, s vissza sem nézünk a múltra. Akkorra már teljesen tisztában voltam vele, hogy a házasságom végleg megbukott. Az esti magányokban, mikor nem tudtam aludni, álmodtam a jövőmet: hogy ha saját hajamon fogva kell is kirángatnom magam a gödör aljából, akkor is ki fogok jönni onnan. „Miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle”– ismételgettem magamban mindig – mint egy jótékony mantrát – ahányszor csak elgyengültem.

Azt fogom tenni, amire már régóta vágytam: tanulni fogok, és diplomát szerzek. Több leszek, mint amit otthon el akarnak hitetni velem: szürke egér vagyok. Elválok, és esélyt adok magamnak arra, hogy rám találhasson valaki, akinek az „egyetlen gondolata” lehetek, s aki úgy fog minket szeretni a lányommal együtt, ahogyan a férjem sohasem. Már nem én leszek az, aki utolsó a sorban, vagy folyton kilóg onnan. Budapestre költözöm, és új életet kezdek – írtam fel láthatatlan tintával a vágyaimat, az akkor még nem létező álomlevelemre, a nélkül, hogy tudtam volna, mit teszek.  Hisz azokat csak később kezdtem írni.

Már hat évesen eljegyeztem magam Budapesttel. Egyszerűen beleszerettem a magyar főváros utcáiba, tereibe, kanyarulataiba. Meghatározóak voltak számomra az itt töltött gyermekkori nyarak, a nagynénémnél. Már akkor többször kijelentetem: nekem egyszer sok közöm lesz ehhez a városhoz. A nagymamám régi padlásának deszkapadlóján születtek az első rímeim, majd ezekből az akkor még esetlen gyermekversek, mesék. A második jegyességemet az írással kötöttem. S e két „eskü”végigkísérte az életemet. Ám igazán elemi erővel a bukott házasságom idején törtek elő belőlem, a változás vágyával együtt. Először is a sérült önbizalmamat kellett rendbe raknom, és az önmagamba vetett hitemet.Aztán nagytakarítás következett kívül-belül. Új frizura, fölösleges kilók leolvasztása, új ruhatár.

2010 február 25. | Szerző: WolnerSalon

 Just a perfect day

 

Just a perfect day….. mert vannak pillanatok, amikor a könnyek már nem jönnek, nem bírnak felszakadni a mélyre zárt sóhajok. Nem talál rám a felszabadító szövetség sem. Ilyenkor marad csak a lélek. Lecsupaszítva – bőrtől, csonttól, ruhától, maszktól és máztól, a külvilág összes szennyétől – átlátszó, ködfehér homályba csak egy valami van: a remegő, reszkető lélek. Egymagában!

Sokszor érzek valami megmagyarázhatatlan érzést magamban. Nem tudom, mi ez, még nem találtam meg a választ, de keresem. Üresség? Sikertelenség? Helyem keresése a világban? Magány?

Kornis Mihálytól olvastam egyszer: Az emberek nem szeretnek egyedül lenni. Félnek saját maguktól – önmagukkal találkozni. Folyton társaságot keresnek. Valakit. Valakiket. Végül mindenütt magányt találnak. Még ott is, ahol teli van a szoba, terem, utca. Azt kéne megtanulni: magunkban lekapcsolni a hangokat. Belehullani a belső csöndbe. Alámerülni végtelen lelkünk titkokkal átszőtt tartományába, s valahol ott kibogozni önmagunkat.

Odakinn süt a nap! A tél most múlik pontosan, engedem, hadd menyjen / Quimby/. Lassan a föld fagyja is elenged. Fel kéne emelni az arcomat a nap felé. Lehunyt szemmel csak hagyni, hogy érintsenek, simogassanak a sugarak. És elfelejteni egy percre, mi nem sikerült ma, hátam mögé dobni a nap gondjait.  Aztán elindulni….ott várni a sarkon a kedvest, kezet nyújtani….megtalálni a másikat! Lelkét érinteni….némán kezet fogva – úgy igazán, tenyért a tenyérbe helyezve – ülni egymás mellett a parkban! Just a perfect day – szól a dal. El kéne indulni….

Elmentél 1.

2010 február 22. | Szerző: WolnerSalon

 

 

                                                      Elmentél I.

 

 

 

 

Még fogom a kezed. Tenyeremből meleget lopok a tiédbe. Hideg…

Nézem az arcod, mi annyiszor virrasztott gyerekágyam felett. Keresném megfáradt ráncaid között a tegnapot… azt a csöppnyi kislányt, aki már rég nem vagyok. Az éveket, mit most magaddal viszel. Elmegy veled az utolsó cseppje is a gyerekkornak.

 

Tudom, hogy elmész. Lassan elhalkulnak a harci dobok.

 

Konokul ül a falak közt a tehetetlenség, s a megadás. Az elmúlás szele lassan cirógatja az ablaküveget, a pillanatra várva, mikor végleg kiszakíthatja kezemből a kezed.

Csak nézlek… s mint egy némafilm, peregnek le előttem az emlékkockák, sárgabarack a zöldellő kertből – nevetve szedtük-  egy kiáltás a veranda lépcsőjéről:  Nagyika!!!!

Kakaóíz a számban…

 

Mesélek neked. Halkan. Lassan. Nem tudsz már szólni, de án tudom: még itt vagy!

De a lábaidból kifogyott már a lépés. Nem mész már tovább. Más út vár rád, ahol már várnak: párod, fiad.

Reszketnek lelkeink. Te a búcsúzó, én a marasztaló.

Nincs már joga itt a szónak. Szétszóródnak az emlékek a téged betakaró paplanon… a megtisztulás percei.

Forró könnyeim lassan legurulnak az arcomon, s erőtlen kezeidre érkeznek meg. Még mondanám, hogy ne menekülj, tudom hogy még hallod…de érzem, jobb ha hallgatok.

Hunyt szemeid alá múltakat takartál, lelked nyitod már az ég felé… s nekem nem szabad visszatartanom téged, mert nem fogsz tudni elmenni…

Kértél, ha itt az idő, engedjelek, s adjam oda minden bánatom, fájdalmam, szomorúságom, hogy azokat magaddal vihesd.

 

Itt a perc… Lassan feladod. Mozdulatlanságba dermednek félelmeim, de te már nyugodt vagy.

Felnyitod szemed, még rám nézel, s becsuksz örökre lezáruló pilláid alá.

Suttogom: kész vagy? Készen!- bólintod.

Az ablak kicsapódik, s a feltámadó huzatban… elviszik a lelked a párkányon ülő galambok.

 

Néma madárdalt görget az erdő. A  füst némán szeli az ég habjait. Elhallgattak az ezüsthegedűk. Kisimultak ráncaid. Vágyaid megpihentek, örömeid tovatűntek, megnyugszanak kínjaid.Nncs már szükség a harcra… angyalok érintik vállaid…s bennem hihetetlen nagy az üresség… Szeretném még érezni gyönge szorítását kezednek, ám az hidegen lehanyatlott már, és visszavonhatatlanul csökkent az élők száma. S ma az égen hullócsillag lesz.

 

Az én lelkem szikár falakat kapar. A tiéd már az ég alját súrolja.

Elmentél, s én nem mehettem veled.                                                     

 

Ezüst a tél

2010 február 22. | Szerző: WolnerSalon

Szomorú ecsettel festett a kép.

A házak közt átsüvít az északi szél.

Felemeli jégbe dermedt ujját a

január

s ablakodra karcolja üzenetét

 

ezüst a tél

 

Megfakult árnyék hullámzik a havon

egy álom.

Percenként megy, majd visszatér.

Mohón nyeli  kontúrjait a sötét.

Rettenetes és feneketlen a mély

 

ezüst a tél

 

A lámpa sárga fényébe hó szitál.

Pilláimon megülnek lusta pelyhei.

Mozaikjátékot játszom.

Újra rakom vágyaim árnyék-szeleteit.

Csiszolatlan álmaimba ha belenézel

a kép elringat kicsit

 

ezüst a tél

 

A jeges táj kékjébe

szürke füstkvarcot kever az éj.

Kabátom ujjába belekap a szél.

Hófehér fák között didereg egy álom,

s az égi tetőkön dobol a bánat, s

jégzsinór lóg a házak ereszén

 

ezüst a tél

 

                                                      

 

 

Ahogy

2010 február 22. | Szerző: WolnerSalon

 

ahogy szólsz hozzám

ahogy hallgatsz

és a zizzenő magányban, este hazavársz

ahogy lefekszel este

és melegeddel betakarsz

mert nélkülem üres az ágy

 

ahogy átgondolod a napodat

ahogy engem is beletervezel

és álomakat szősz, lusta reggeleken

ahogy szeretsz egész nap

és félsz, vagy bátor vagy

ha hazajössz, ott leszek –e még neked

 

 

ahogy váltókat kell irányítanunk

sokfelé futó sínekkel

behálózott szövevény az életünk

s mi bonyolult rendezők

ahogy állunk a pályaudvaron

s egyre fázósabb toporgásban

de a vonat csak nem jön

 

ahogy felhajtasz egy pohár

mindegy, hogy mit

és  gyorsan
csomagolsz,  

mert menekülnöd kell

ahogy mégis visszatérsz

mert magadtól nem költözhetsz el

 

 

engedd be a harangszót az ablakodon

és fogd meg a kezem!